A „Gondolat színháza”

„Nyitott szemmel állt egész éjszaka, / s reggel is, mikor agyonverték.”

Pilinszky János: KZ-oratórium

A La Musique et les Lettres (’Zene és irodalom’) c. szövegben Mallarmé, akinek írásaiban a korabeli színházra vonatkozóan is találunk elméleti reflexiókat, a következőt írja: „jegyzetfüzeteiteket, cikkelyeiteket, pergamenlapjaitokat félretéve, az olvasást szigorúan kétségbeesett gyakorlatnak tekintem.”34 Mallarmé más írásaiban is arról olvasunk, hogy az olvasás aktusa, amely sem nem hiúság, sem nem saját hiúságának a tudata, egy képzeletbeli színházat idéz fel, vagyis egy olyan helyet, ahol mentális képek sora vonul fel. A képzeletbeli színház terminusa ezt a színrevitelt jelenti, és e fogalom segítségével fogjuk itt megközelíteni Pilinszky János színházi gondolkodását és költői gyakorlatát.

Más szemszögből nézve minden költői írás egyben a költői Gondolkodás „színháza” is. A poiészisz cselekvés, produktív tevékenység, a mimészisz pedig a lét mozgásba hozása. A színház Mallarmé, Simone Weil és Pilinszky számára ezért a gondolkodás színrevitelét, a költői gondolkodás istenítéletét, illetve a theatrum philosophicumot jelenti, amelyről Foucault a következőket írja Gilles Deleuze két művéről (Différence et répétition, ’Különbség és ismétlődés’ és Logique du sens, ’Az értelem logikája’) írott esszéjében: „A gondolkodás nem nyújt vigaszt és boldoggá sem tesz. A gondolkodás erőtlenül vonszolja magát, mint egy perverzió; a gondolkodás szorgalmasan ismétlődik a színpadon; a gondolkodás váratlanul kilökődik a kockavetőből. És amikor a véletlen, a színpad és a perverzió egyszerre rezdül, amikor a véletlen úgy dönt, hogy hármuk között meglegyen ez a rezgés, akkor a gondolat önkívületbe (transzba) csap át, és olyankor megéri gondolkodni.”35

Különböző, a fenti értelemben vett „színrevitelek” formájában Mallarmé például, akit Yves Bonnefoy szerint megdöbbentett az empirikus lét és a „kép–világ” kettőssége, és csalódott bennük, minden reményét a nyelv virtualitásába helyezte. A nyelv ugyanakkor megtéveszt minket, hiszen fogalmi. A fogalmak csupán kölcsönösen egymást reprezentáló viszonyaik által léteznek, és éppen ezért semmit nem tudnak a megélt időről, amely pedig a létezőket strukturálja, és semmit nem tudnak a véletlenről, amely utóbbiakra hatással van.

„A szavak, amelyekkel kezdetben rendelkezünk, hajlamosak nyelvet alkotni magukból, hiszen a nyelv sajnos nem a lehetőségek tárháza, hanem olyan fogalmak együttese is, amelyek elegendőek egymás számára, amelyeknek semmi szükségük arra, hogy hálójukban legyen egy darabka valóság, vagyis végesség […]”36

Bonnefoy, amikor a csend, az elhallgatások és a szünetek okait keresi Mallarmé 1871 utáni levelezésében, egy olyan paradoxonra bukkan, amelyet a költő nagyon mélyen átélt, amely nem más, mint az ellentét, amely törekvésének az eredménye és legféltettebb reménye között feszül: „Bevallani a véletlent: igen, mert be kell, de úgy – az olyan szövegekben, mint ezek a rövid, kibogozhatatlan költemények vagy a Kockadobás –, hogy mintegy elfordulunk a léttől, akik vagyunk, elfordulunk saját intim létezésünktől.” Majd hozzáteszi:

„Mallarmé, aki olvasta Alfred de Vigny Tengerbe vetett palackját, és – azt hiszem –
valószínűleg a Grant kapitány gyermekeit is, maga is elhelyezte hajótöröttként az üzenetét a palackba, amelynek »habjából« eredetileg az új költészet felvirradásának napján szándékozott megtölteni »kelyhét« […] De bármennyire is tudatában volt annak, hogy a zátony immár elkerülhetetlen, és bármennyire is felismerte magában az »ősz hajú őrültet«, e fedélzet mestere ahhoz túlságosan is kétértelmű marad utolsó gondolatától való megszabadulásával kapcsolatban, hogy ezt a gondolatot szívből jövő, igaz vallomásnak vegyük. Kudarcról beszél persze, viszont – mint már jeleztem – a legyőzhetetlen remény csillagzatáról is beszél, és meg sem említi e kettő vitáját, amely az emberélet mindennapjaiban dúl, azokon a keddeken, amikor a rue de Rome látogatói már visszavonultak, és újrakezdődik az álmatlanság.”37

Egy 1980-ban, a Magyar Rádióban felvett beszélgetésben Domokos Mátyás kérdésére, amely azt firtatta, hogy miért olyan ellentmondásos Mallarmé attitűdje azzal a fajta költővel kapcsolatban, akit a kor „bizonytalannak”-nak kiált ki, és aki állítólag egyre csak hermetikus, a legtöbb ember számára hozzáférhetetlen költeményeit írja, Pilinszky azt válaszolta, hogy „Mallarmét nem a társadalom sértette meg. Ő az egész létezésnek a sértődöttje volt”38. Ezután kifejti:

„Nem az én gondolatsorom ez a gondolatsor. Olyan korban született [ti. Mallarmé], amikor a tudományos gondolkodás, a scientifizmus és a narcisszizmus összefonódott. Ami a tudományban az egzaktsághoz vezetett, ahhoz, hogy állandóan ellenőrizted magadat […], az irodalomban a stiláris bebiztosítás törekvéséhez vezetett. A stílusban akarta önmagát abszolutizálni az irodalom, ami egyfajta narcisztikus állapotot eredményezett. Amikor én stilárisan állandóan látni akarom, hogy hol tartok a műben, annak minden rezdülésében látni akarom, akkor stiláris lesz, amit csinálok. Mallarmé álláspontja egy narcisztikus lélek sértődöttsége.”39

Ezután ellenpéldaként az evangélium barbárnak ítélt stílusát hozza fel, valamint Dosztojevszkij életművét, aki volt olyan bátor, hogy hátat fordított a tükörnek. „Vak volt, mint Homérosz: megvakította magát, mint Oidipusz király.”40 Ezeket a szavakat egy olyan időszakban mondták ki, amikor a költő jelenléte saját korában, illetve a mi jelenlétünk a színpadon és a világban a magyar művészeti élet elterjedt kérdése volt. 1977. október 7-én Párizsban, a Radio France műsorában egy hang a következő Pilinszky-szöveget olvasta be az Ady Endre születésének századik évfordulójának szentelt estén:

„Ízlésem szerint legszívesebben a Dosztojevszkij-féle utóőrségbe tartoznék, mert nélküle nincs modern művész, legfeljebb csak az aktualitások krónikásai, a pillanat rabjai létezhetnek. Márpedig a modern művész, így vagy úgy, de a pillanat száműzöttje. Attól tartok, hogy az új idők művészete elirigyelte a természettudományok bizonyosságait. Ezért lehet aztán jó stilisztáról beszélni, mert azok, akik ebben öntudatlan bizonyosságot gerjesztenek, az irodalomban a stílus uralmához vezetnek. Dosztojevszkij rossz stiliszta volt, a mondatai oda estek, ahova puffantak. De mindig jó helyre estek és jó helyen puffantak.”41

Pilinszkyt és Mallarmét az köti mélyen össze, hogy műveik, noha költőiek, folyton a színház eszméje körül forognak, vagyis inkább az Eszme színháza és a teremtő Cselekvés gondolata körül. Mallarmé kapcsán ezt Thierry Alcoloumbre kiváló könyvében már kifejtette;42 ami Pilinszkyt illeti, jelen munka egy első kísérletnek tekinthető. Pilinszky János tágan értelmezett „színháza” nem csupán lírai és drámai színdarabokat foglal magában, hanem a költői írásmódot is mint a mallarméi értelemben vett képzeletbeli színházat, valamint az olvasást mint színrevitelt. Ahhoz, hogy erről a „színházról” beszélni lehessen, számba kell venni a színházi elődöket és kortársakat, akiknek műveiben a szótlan képalkotás, az idő térbeli leképezése, a színház és a költészet viszonyának újrafogalmazása központi helyet foglal el. Éppen ezért Stéphane Mallarmé, Antonin Artaud, Jeržy Grotowski, Robert Wilson, sőt Simone Weil gondolatai lesznek vonatkoztatási pontjaink.