A megtestesülés, a költemény mint ima, mint a szertartás része: Pilinszky, Simone Weil, Alain

Hogy továbbgondoljunk a fent mondottakat, Simone Weiltől idézünk: „Mindig az idővel való viszony a lényeg. Elveszíteni az idő birtoklásának illúzióját. Megtestesülni.”52 Pilinszkynél pedig azt olvassuk, hogy a képzelet eltestetleníti a megtestesülést, vagy ahogy a „testesít” és a „texte” (’szöveg’) szavakkal játszva a szerző kifejezi, „textesíti.” A szeretet és az ima a Passió idejének transzcendenciájában, illetve transzcendenciája által képes behatolni a visszafordíthatatlan, jóvátehetetlen és immanens múltba, mivel a kegyelem paradox módon csak arra vonatkozik, ami már megtörtént. Ugyanez a jelenség játszódik le a művészetben is, amikor az imává és a mise részévé válik. Simone Weil, valamint ifjúkori mestere, Alain fontos szerepet tulajdonít a szertartásnak. Az Attente de Dieu-ben (’Istenre várva’) Simone Weil kifejti, hogy „Isten akkor van jelen a vallási gyakorlatokban, amikor azok tiszták”, akárcsak a világ szépségében: „Minden vallási gyakorlat, rítus, liturgia az Úr nevének kimondása, és elviekben valódi hatása kell legyen.”53 Alainnél a szertartásrend célja az, hogy „orvosolja a szenvedélyekre, indulatokra jellemző szabálytalan improvizációkat”, és ezáltal „tárgyat és egyúttal szabályt nyújtson az eltévelyedéshez vezető, magányos képzeletjátékoknak”. „A közös gondolat révén jutunk el egyenként és külön-külön a saját gondolatunkig”54. A művészet a szertartásból, a „szabályozott utánzás”-ból ered, vagyis „az udvariasságnak nevezett, megalkotott rokonszenvből”. Enélkül nem beszélhetünk a szó valódi értelmében vett emberiességről, „csupán puszta állatiasság”-ról55.

A művészetben megnyilvánuló együttérzés által a költemény Pilinszky és Weil szerint képes megtestesíteni a jóvátehetetlen múltat mint praesens perfectum perpetuumot (szemben a praesens perfectum continuummal), mivel a Passió nem csupán hatással bír a jelenre, hanem szüntelenül, újra és újra megtörténik. A Nagyvárosi ikonokban olvasható Passió c. vers jól megvilágítja a művészi megtestesülésnek ezt a személytelenségből eredő folyamatát, valamint annak, a költemény tér–idő viszonyaiban beálló következményeit:

„Csak a vágóhíd melege,

muskátliszaga, puha máza,

csak a nap van. Üvegmögötti csendben

lemosdanak a mészároslegények,

de ami történt, valahogy mégse tud végetérni.”


A koncentrációs táborok tapasztalata, amely az előző kötetben, a Harmadnapon­ban is felbukkant már, a Nagyvárosi ikonokban az elvontságig tisztul, és egyetemes Passióvá válik. Az időbeliségétől megfosztott tett függetlenné válik attól, aki végrehajtotta, valamint attól, aki elszenvedte. Érinthetetlenné és jóvátehetetlenné válik. Valódi múlttá. Az „Üvegmögötti csendben” a „mészároslegények” lemosakodnak, mozognak, élnek, ám csak annak van igazi jelenléte, „ami megtörtént” és „mégse tud végetérni”. Simone Weil úgy fogalmaz a Venise sauvée-ról (’Megmenekült Velence’) írott jegyzeteiben, hogy a szerencsétlenség mint az én elpusztítója „a világ realitásából vesz el”. Az ennek megfelelő cselekedet, amennyiben gonosz, „hasonló rosszat követ el azzal, aki végrehajtja, mint aki elszenvedi”56. Ebben az értelemben véve a Passió a Nagyvárosi ikonok kulcsverse.

52 Illusion, in PG5, 66: „Il s’agit, toujours d’un rapport avec letemps. Perdre l’illusion de la possession du temps. S’incarner.”

53 AD 2, 138: „Dieu est présent dans les pratiques religieuses, quand elles sont pures”; „Toute pratique religieuse, tout rite, toute liturgie est une forme de la récitation du nom du Seigneur, et doit en principe avoir réellement une vertu.”

54 Alain: Du cérémonial, in uő: Système des beaux-arts, Paris, Gallimard, 1926, 40: „remédier aux improvisations déréglées qui caractérisent les passions”; „de fournir un objet en même temps qu’une règle aux jeux d’imagination solitaires, qui vont à l’égarement”; „ C’est par la pensée commune que chacun arrive à la pensée propre.”

55 Uo., 41: „l’imitation réglée”; „la sympathie composée qui est politesse”; „mais bien l’animalité seule”.

56 Weil, Simone: Poèmes suivis de Venise sauvée, Paris, Gallimard, 1968, 45: „ôte de la réalité au monde”; „fait un mal analogue à celui qui l’accomplit et à celui qui la subit”.