Képzelet és megtestesülés

Alain egyik propos-jában (’beszéd’-nek nevezett rövid esszéjében), amely a Le choix des mots (’A szavak megválasztása’) címet viseli,57 az embereken belül megkülönbözteti egymástól a bolondot, a költőt és a bölcset. A bolond „a legőszintébb, sőt a legigazabb ember, mivel pusztán a tiszta szenvedély szintjén él, és mindent átenged magán, ami éri, és ösztönösen kifejezi mindazt, ami ő maga […] Mindennek átadja magát, és így mintegy a szélrózsa minden irányában nyitott.” A bölcs egészen más, „megfogadta, hogy azzá válik, akivé lenni akar. Választ, más szóval el is utasít. Nem hajlandó minden lenni, sem pedig mindent egyszerre kimondani.” A két szélsőség között található a költő: „Egyetemes befogadó akar lenni, anélkül azonban, hogy eszét vesztené. Ezért szabályokhoz tartja magát, akárcsak a tudós, és törvényt szab magának. Ám a tudóssal ellentétben, ő a saját testi mivoltában szabályozza magát. Lépéseit, lélegzetvételeit, szívét ritmushoz igazítja, összhangban a pillanat egészével; mégpedig olyan ritmushoz, amelyet megfogadott, hogy követni fog. Számol, és megfogadja, hogy helyesen fog számolni.” A költői munka Alain számára mindenekelőtt testi jellegű: „Ám az igazi költő egész testét megmozgatja. Először táncol, énekel, rímel, akár egy vadember, nem keres benne értelmet. Ha ezáltal mégis valamilyen értelemre bukkan, az nem más, mint az egy tömbből faragott ember egésze és a megmentett ostobaság.”58 Az ihlet nem más, mint „az állati természetbe vetett hősies bizalom, mint ha a világ ezernyi zaja és a világ testünket verő esője eggyé válna a legértelmesebb részünkkel.”59 „Az igazi nyelv – írja a Le langage (’A nyelv’) c. propos-jában – testünknél és nem szellemünknél fogva ragad meg minket, vagyis inkább közvetett úton éri el szellemünket.”60 Akárcsak Valérynél, akit Alain nagyra tartott és kommentált is, a képzelet és az álmodozás az ösztönök világába tartozik, míg a költészet mint az eszmélkedés, a tudatosság intenzív állapota magasabb rendű, mint a képzelet (felülkerekedik a képzeleten). A képzelet első hatása mindig a testet éri. A tiszta képzelet gondolattalan. Alain a következő példát hozza fel: egy ember álmában lefejezésen vesz részt, nem tudva, hogy őt vagy pedig valaki mást készülnek kivégezni, és nincs is erről szavakba önthető elképzelése; mégis fájdalmat érez a nyakcsigolyáiban.61 A költészet olyan nyelv, amely képes elviselni a szerencsétlenséget.
A metafora az emberi test része, és a lehető legközelebb jut a szerencsétlenséghez, ám a hangzás és a ritmus nem engedi, hogy elmerüljön benne és visszatérjen hozzá.62 A jó költészet így felülkerekedik a képzeleten.

Ezeket a gondolatokat tanítványa, Simone Weil is átveszi és továbbfejleszti (illetve az ő révén Pilinszky is) a művészi visszateremtés (décréation) fogalmával kapcsolatban. Az autonómia, a rossz és az emberi végesség Weil gondolkodásában a létezés terének és idejének keresztjéhez vannak odakötözve. A kegyelem hatására és az autonóm teremtmény egyetértésével az „én” apránként eltűnhet. Az énnek ez az eltűnése a teremtéssel ellentétes cselekvés, vagyis „visszateremtés” (décréation). A fiatal Simone Weil szerint, mint Vető megjegyzi, a kétfajta én (moi, je) közötti ellentét ugyanazt fejezi ki, mint Kantnál a numenális én és a fenomenális én, ám általában véve Simone Weil kései írásaiban a kétfajta én (moi, je) ugyanazt jelenti.63 A térben és az időben élő emberek elkerülhetetlenül saját látásmódjuk és saját képzeletük centrumában találják magukat, amely a tiszta – és ezért centrum nélküli – értelemmel ellentétben illúziókat termel, amelyeknek lényege maga az autonóm létezés. Weil is úgy gondolja, hogy a képzelet soha nem teremt, csak barkácsol. Az értelem a szükségszerűség terepére lép, amely struktúra, és Istent mint a világban lévő hatalmat jeleníti meg. „Hatalmamban áll megtenni, tehát vagyok” – írja egyik korai írásában.64 Igaz, hogy mihelyt megértjük azokat a felfogható törvényeket, amelyek egy helyzetet leírnak, cselekvésünknek természetes módon kellene ezeket követni, ám az autonómia megakadályozza a cselekvés és az ismeret közötti ilyetén egybeesést. Először a személyes akaratnak minden nap meg kell tanulnia az értelemtől kapott leckéket, hogy maga is olyan dologgá váljék, amely a módszeres gyakorlás közben és annak segítségével eltűnik. Mindezek Alain főbb témáinak, vagyis az akaratnak és a képzeletnek, valamint az emberi cselekedetben való találkozásuknak a továbbgondolásai.

Pilinszky a teremtő képzeletről szóló előadásában, amely a Poigny-ban megtartott konferencián hangzott el, Simone Weilnek a művészi alkotómunkáról vallott gondolatait fejleszti tovább:

„Bűnbeesésünkkel, úgy vélem, nemcsak értelmünk homályosult el, s nem csupán akaratunk vált hajlamossá a rosszra, de képzeletünk is bűnbeesett, s ezzel mintegy megcsorbult a világ realistása, inkarnációja, az a végső kiteljesítés és befejezés, ami a teremtésben eleve és eredendően képzeletünkre volt bízva.

Bukásunk a teremtés realitását a puszta exisztálás irrealitásává redukálta. Azóta a művészet a képzelet morálja, hozzájárulása, verítékes munkája a teremtés realitásának, inkarnációjának a beteljesítésére, helyreállítására. »Et incarnatus est« – azóta minden remekmű zárómondata, hitelesítő pecsétje lehetne.”65

Az idő széttörik a valós jelenlétben, amelyet Weil és Pilinszky az incarnatus est pillanatának nevez: Pilinszky szerint ez a latin kifejezés egy mestermű „zárómondata, hitelesítő pecsétje”, míg Weil általános, filozófiai-teológiai értelemben használja. Az idő széttörése a „tiszta történés” sajátja, amelyet a költemény egy mozdulatlan és örök „befejezetlenség”-ben konkretizál.