Visszateremtés és tárgyias költészet

Alain és mestere, Jules Lagneau arra törekedtek, hogy a szellem tevékenységét a lehatárolt énnek – vagyis a tévedés és a gonosz forrásának – a határain túlra is kiterjesszék az észlelésben, illetve az ítélőképességben. Alain az Histoire de mes pensées (’Gondolataim története’) c. művében ezt a módszert úgy írja le, mint amely alkalmas arra, hogy segítségével megszabadítsuk a lelket az illúzióitól, miközben a helyes ítéletek fényében vizsgáljuk a dolgokat: „Azt hiszem, világéletemben csak azon dolgoztam, amikor valamit leírtam, hogy megtisztítsam ezt a világot az emberi kigőzölgéstől, és úgy lássam azt, amilyen nélkülünk lenne.”66 Simone Weil platonikus gondolkodásában a dolgok valódi jelenlétének a távolság a szükséges feltétele, ahogy egyben a szépségnek is.

„El akarok tűnni, hogy a dolgok, amelyeket látok, azáltal, hogy már nem azok a dolgok többé, amelyeket én látok, tökéletesen szépek [kiemelés tőlünk] legyenek. Egyáltalán nem kívánom, hogy ez a teremtett világ ne legyen többé érzékelhető számomra, hanem hogy többé ne számomra legyen érzékelhető. Nekem ugyanis nem mondhatja el titkát, amely túl magasztos. El akarok távozni, hogy a teremtő és a teremtett megoszthassa egymással titkait.”67

Ez tehát a „tárgyias” költészet, vagyis a misztikus „tárgyköltészetnek” az alapvetése. A jelenlét – Weilnél az isteni jelenlét értelmében, Pilinszkynél a lét és a dolgok világban való jelenlétének értelmében – az engedelmesség, a személytelenség vagy – Simone Weil szerint – a „visszateremtés” (décréation) révén valósulhat meg.

Pilinszky költészetében minden tárgy, illetve minden élőlény egyenrangú, a „kreatúra” ugyanolyan tárgyias lény, mint egy „kerti szék”.68 A tárgyak metamorfózison mennek át: lecsupaszítva a gyilkosság által, puszta funkciójukra vannak redukálva, ám éppen e metamorfózis révén válnak e „század betűi”-vé: ezek a tárgyak a betűk, amelyekkel a költemény íródik, és benne mint tanúk mozdulatlanul állnak, és imádkoznak, akárcsak a „Kreatúra” , aki a Nagyvárosi ikonok c. versben „könyörög, mutatja magát”: „Látja Isten, hogy állok a napon” – írja Pilinszky az Apokrifben. Kiveszik a részüket a szenvedésből, és eljutnak a múlt valóságáig, képesek jelen lenni. A hierarchia hiánya áttetszik a Van Gogh c. költemény szerkezetén is. A számozott szakaszok – paradox módon – folytatólagos viszonyt, egymásra épülő struktúrát sejtetnek, és a számozás a szokásos lineáris olvasatra biztat; mégis az egyes szakaszok témájuk és szerkezetük révén váratlanul kapcsolódnak egymáshoz, és így két, egymással ellentétes hatást hoznak létre: a szakaszok autonómiáját és a köztük lévő hierarchia lehetetlenségét, hiányát.