A személytelenség és a visszateremtés.
Mallarmé, Pilinszky és Simone Weil

A tudós, a művész és a szent ugyanarra törekszik Simone Weil szerint. A teremtő értelem közvetlenül a természetfeletti szeretetből76 ered a tárgy nélküli vágy, a visszateremtett (décréé) alkotóművész ürességre, vagyis nem egy adott tárgyra irányuló figyelme révén.

„A francia irodalomban van egy áramlat, amely kitűnik tisztaságával. […] A század végén Mallarmét legalább annyira szentként is csodálták, mint költőként, és benne kétfajta nagyság keveredett megkülönböztethetetlenül. Mallarmé egy igazi költő.”77

Weil Mallarmé iránt érzett csodálata elsősorban tanulmányai idején kezdődik, és mesterétől, Alaintől, sőt magától Valérytől ered. Háromszor idézi Mallarmét, először egy vázlatban, amelyet Simone Weil egyik tanítványa, Anne Reynaud jegyzett fel, és amely az idő múlásával szembeni lehetséges emberi magatartásokkal foglalkozik. Egyrészt nem hagyhatjuk elfolyni az időt, másrészt a módszeres cselekvés révén az örökkévalóság áthelyezhető az időbe. Ha a halál átmenet az örökkévalóságba, kell lennie valami örökkévalónak az életben, olvassuk a vázlatban, amely az Edgar Poe síremléke (Le Tombeau d’Edgar Poe) c. vers első sorára hivatkozik: „Ahogy az öröklét Önmagává avatja”78 (Weöres Sándor fordítása). A második idézet szintén egy óravázlatban olvasható, amelynek tárgya a figyelem viszonya az íráshoz: az üres papír ereje abban áll, hogy óv a pontatlan kifejezésektől, a gépies asszociációktól, a képzelgéstől, és megvéd a gondolkodástól is: „az üres papír, amelyet fehérsége óv”. Simone Weil e helyütt egyébként nem pontosan idézi Mallarmét. A Tengeri szellő (Brise marine) c. vers sora szó szerint így fordítható: „Az üres papíron, amelyet fehérség óv.”79 Harmadjára a Cahiers (’Füzetek’) lapjain fordul elő Mallarmé-utalás. Itt Simone Weil Vergilius hatodik eclogájára utal: „Pán (λòγος) szimbóluma, akit álmában megleptek és megláncoltak a pásztorok, majd egy költeménnyel váltotta meg szabadságát. Ez a költészet mallarméi fogalma.”80 Pedig Pán, a teljesség, az orfikus hagyomány központját képező Természet istene, aki Simone Weil Intuitions pré-chrétiennes (’Kereszténység előtti sejtelmek’) c. művében a logosz megtestesítője, nem azonos a hatodik ecloga költőjével, amelynek címe egyébként Szilénosz éneke. (Szilénosz Pán vagy Hermész fia, Dionüszosz tanító­mestere, aki maga is „túlcsordulás”, és Simone Weil szerint emiatt Krisztus egyik előképe.81) Szilénosz verset költ, hogy megszabaduljon, és ezért köti össze Weil Pánt (a logoszt) vagy Szilénoszt Krisztussal. Sőt, továbbmegy ennél. „a hold mint a Fiú szimbóluma annál is inkább találó, mivel a hold először csökken, eltűnik, majd újjászületik; ezért a Passió szimbólumának is tökéletes.”82 Apollón lürája alakja révén a félholdat idézi fel, akárcsak a szarv. „Pán maga is szarvakat viselő isten. Neve annyit tesz, minden. Platón a mindenséget folyton a Világ Lelkének hívja, és a Kratüloszban ki is mondja, hogy Pán nem más, mint a logosz.”83 Minden, ami a holdhoz, a növényi nedvhez kapcsolódik, az Igét szimbolizálja Simone Weil feltételezése szerint. A filozófusnő olvasatában a mallarméi költemény szabadulás, a képzelet megtisztulása, és Simone Weil és Pilinszky logikáját követve, a költemény Passió, vagyis teremtés. A logosz révén a Szellem belép az érzékelhető birodalmába. A költemény ekkor egy függőben hagyott pillanatot hoz létre, és az örökkévalóság áttündököl a megélt időn. Jusson eszünkbe, hogy Debussy-nek azokban a darabjaiban, amelyeket három Mallarmé-versre komponált,84 a „függőben hagyás, felfüggesztés” (suspens) kifejezés olyan akkordok révén ölt testet, amelyek nem nyugodnak meg egy adott tonalitáson, hanem szüntelenül két harmónia között lebegnek.

Jóllehet a Mallarméra való közvetlen utalások ritkák, a műalkotás kulcsfogalmaira vonatkoznak: az időre, a szavak megválasztására és a Passióra. Ezért indokoltnak tűnik, hogy továbbgondoljuk a személytelenítés folyamata és a visszateremtés (décréation) közötti lehetséges párhuzamot, figyelembe véve természetesen a két költő nyelvi stratégiája közötti különbségeket.

A művészi tevékenység egysége és a művészeten való elmélkedés Mallarménál egy olyan gondolkodás keretében nyer értelmet, amelynek elsődleges tárgya a semmi megfelelőjeként tételezett önmagában vett lét, valamint a lét viszonya a nyelvhez. Az empirikus én helyett a költő a kezdeményezést egy elvont énnek (soi-même) adja át, amely teológiai-filozófiai jelentésétől eltekintve megfeleltethető a ’teremtetlen’ Simone Weil-féle fogalmával, és az egykor volt „én”-jén keresztül bontakozik ki.85 Átadja a kezdeményezést a szavaknak (Variációk egy témára, Versválság – Variations sur un sujet, Crise de vers) amelyeket a tiszta szellem (logosz) teremtő aktusaként értelmez. A Crise de vers-ben Mallarmé a költő szellemét úgy határozza meg, mint „a felfüggesztett rezgés középpontjá”-t, amelyben a tagadó logosz révén a dolog belép a „rezgésben lévő majdnem-eltűnés” állapotába, és ennek a mozgásnak, amelyben a dolog átcsúszik saját hiányába, a neve „eltörlés” (abolition): „Mire jó hát a csoda, amelynek révén egy természeti dolog átkerül rezgésben lévő majdnem-eltűnésének állapotába, hogy ezzel a szójátékkal éljünk, hacsak nem azért, hogy – mindenféle zavaróan gazdag és konkrét utalás nélkül – kisugározzon belőle a tiszta fogalom. Mallarmé a költői tevékenységet egy a valóságnál magasabb rendű hatalom szintjére emeli, és egy elengedhetetlenül fontos helynek tekinti, ahol a magában való lét elérheti szellemi létezését. Mallarmé sokat beszélt a tiszta fogalom lényegileg zenei természetéről.”86 A megtisztulás a lényeg lelepleződése, és az érzékelhető anyag szublimációja révén a költészet Ideája. A költészet a csend közelében helyezkedik el, akár a szférák zenéje, amelyet Platón a világ mértani harmóniájaként definiál. Julia Kristeva La Révolution du langage poétique (’A költői nyelv forradalma’) c. művében található egy megjegyzés Mallarmé Idea-fogalmával kapcsolatban, és a szerzővel együtt megállapíthatjuk, hogy Mallarmé­nál a kifejezés nem annyira Platón örök és változatlan, tehát mozdulatlan lényegét idézi fel, hanem sokkal inkább azt, amikor a szubjektum a tagadáson át objektiválódik [objectivation]. Ebben az értelemben tehát „ez a szóhasználat az Eszmény hegeli fogalmához áll közel.”87 Mallarmé Ideán az „én” meghaladásának elvét érti. Hogy a Gondolkodás, amely nem más, mint a miértre vonatkozó kérdésre adott válasz felfüggesztése, tárgyiasulni tudjon, meg kell tagadnia önmagát, el kell jutni saját maga ellentétébe az én eltörlésének sémája szerint. Az Igitur és a Kockadobás Mesterének Aktusa a színpadon, egy függőben hagyott pillanatban, egy megfagyott időpillanatban valósítja meg a költői tettet. Ennek bizonyítékát Mallarmé Igiturjának előszavában olvashatjuk: „Ez a mese az olvasó Értelméhez szól, ki magától is képes színre vinni a dolgokat.” („Ce conte s’adresse à l’Intelligence du lecteur qui met les choses en scène, elle même.”)