Az élőkészületi munka
A szorosabb értelemben vett előadást megelőző előkészületi munka nyomai képet adnak az alkotás folyamatáról. A fiatal Robert Wilson hagyatékában, amelyet a Columbia Egyetemen őriznek, megtaláljuk munkajegyzeteit, könyvkivágásait Indiáról és állatairól (szarvasmarha, majmok stb.), amelyek így vagy úgy A süket pillantásában felbukkannak, akárcsak a Dallas Pratt-tel folytatott levelezésében, aki egykori építészettanára volt, és akit meg is hívott, hogy játsszon az egyik legfontosabb előadásában, a The King of Spainben. Ott találjuk hagyatékában Ann Wilson, akkori munkatársának jegyzeteit is, amelyeket
A süket pillantása próbáin készített 1971 márciusában és áprilisában.212
Robert Wilson munkajegyzetei egyfajta „kollázs”-, illetve mozgókép-technikáról árulkodnak, egy olyan folyamatról, amely az írással egy időben zajlik, mintha minden egyszerre történne: szövegek, képek és hangok.213 Wilson legfőbb gondja Dallas Pratt-tel folytatott levelezésében az, hogy kiemelje a munka tárgyilagosságát: annak ellenére, hogy Wilson életének valóságos darabkái is jelen vannak, mint például Raymond Andrews, a süketnéma alakja, és a rajzai, munkájában arra törekszik, hogy meghaladja a puszta pszichologizálást, az én kivetítését a színpadra.214 Teleologikus célképzetében a szubjektum és az objektum eggyé válik a kép kontemplációja során.215 A struktúra lesz a privilegizált elem, amelyet minden előadásra gondosan kidolgoznak; ezen ambíció révén Wilson Getrude Stein örökébe lép, aki költészet vonatkozásában már jóval előtte lefektette a „Kompozíció mint magyarázat”216 elveit.
A Byrd Hoffman Foundation munkatársai a levéltárukban őrzött dokumentumok tanúsága szerint megosztották egymás között a munka különböző részeit. Ann Wilson jegyzetelt a próbák során, és a látott képeket bizonyos Dantétól, a Bibliából, Flaubert-től, Nervaltól, Prousttól és Ovidiustól vett idézetekhez kapcsolta mint az átalakulás alakzatait.217 George Ashley ügyelt Raymond Andrews
értelmi fejlődésére. Az ő Robert L. Swainnel folytatott levelezéséből derül ki, hogy a színház Raymond számára az alapítvány által elősegített terápiaként működött. Robert L. Swain a következő szakértői véleményt fogalmazta meg Raymond Andrews fejlődéséről:
„Raymond írásos szókincse most már eléri az 500–600 szót, és ez nagyon biztató. Mindenesetre, ahogy ön is hangsúlyozta, »valójában egyáltalán nem érti a mondat szerkezetét, és csak egyszerű összeadásra képes.« Biztos vagyok abban, hogy olvasási képessége elérhet egy olyan szintet, hogy megértsen egyszerű írott mondatokat, és legalább próbamunkára felvegyék. Richard L. Cohen, 26 éves siket fiatalember, aki felelős beosztásban dolgozik mint a whippany-i (New Jersey) Bell Telephone Laboratory informatikai mérnöke, megerősítette nekem két éve, hogy szívesen lesz Raymond tutora. Nemrég azt írta nekem levélben, hogy »számos kezelés után hajlottam arra, hogy elismerjem, Raymond fogyatékos. Ám képessége, hogy korlátolt szókincsét jelnyelvként használja, inkább azt mutatja, hogy megvan a lehetősége, hogy tanulmányaiban jelentősen előrehaladjon, és hogy egyszerűen csak nem volt elég motivált meddő szubkultúrája miatt, hogy megtanulja a számtant. Ugyanakkor azt gondolom, hogy IQ-ja átlag alatti.«”218
Wilson Raymonddal végzett munkája során felfedezte, hogy a fiú képes a testén át érzékelni a hangokat. Wilson elmesél egy jelenetet, amelyben ő zongorán játszott, és közben Raymond, amikor éles hangokat érzékelt, a felső, amikor mély hangokat, akkor alsó testét érintette meg.219 A test a maga módján képes meghallani a hangokat: erre a megállapításra jut a terápia, és ez lesz Ariadné fonala, amelyet követve Wilson később be fogja vezetni a beszédet előadásaiban.
212 L. az 5. sz. mellékletet.
213 1971. február 25-én például ezt írta: „The cell a stain of the Goya is misleading. We have to be careful. Stickicalicting together is important. There is need for a calm spirit. It is a shaky day. They don’t have the energy they used to. It’s a full eclipsed birthday party for a moon at noon. Success in schools singing the secrets of blood a play of the play of the dance of death circling together we fell into each other’s arms still; still we ran magical and we can see the O. K. I lay me down I pray the telephone didn’t ring she said I heard it clearly without sound sitting down going back […].” Archives Wilson, Columbia University, 81. doboz, részlet Wilson naplójából, amelyet a A süket pillantása európai turnéján vezetett 1971-ben, f. 7: „A cella; Goya egy foltja nagyon félrevezető. Óvatosnak kell lennünk. Az összeragasztás nagyon fontos. Nyugodt szellem kell hozzá. Rázós nap ez a mai. Nincs meg bennük az a régi energia. Ma van a déli holdfogyatkozás születésnapi ünnepe. Iskolai siker, a vér titkainak éneke, a körben járó haláltánc színdarabjának a színdarabja, és mégis egymás karjaiba zuhantunk; mégis varázslatosan ment, és látjuk, hogy rendben van minden. Elnyújtózom, és remélem, hogy a telefon nem szólal meg, azt mondta, tisztán hallottam hang nélkül is, ülve, visszatérve […]”
214 „I was surprised to hear that you thought that piece »totally subjective«. I saw it as a purely objective work. Part of my thinking was to present a theatre activity where the audience would know pretty much what was going to happen visually – eliminating the theatre mystery element – try to be more frank, direct so that the viewer could concentrate on the words – content. To have the visual material presented in a simple additive process – 1, 2, 3 etc. with a beginning, middle and end – signaling beginning and end with the same element (glass). The visual had no direct relationship to the words (literal) – only in the same family (visual & words). The visual was meant to be non literal, non subjective (not subject my personal life and problems etc. to viewer), non symbolic etc. – merely what it was, what was there – I wanted to carefully consider the entire experience of the environment […] I wanted the audience to be a participant without making him feel self-conscious – thus I used general lighting throughout entire space and also making him (viewer) an integral part of the visual design […] My instructions to the four people was to let the words and structure take importance – we were there merely to make those things work – and we should be objective in the process – I didn’t want the piece ’performed’.” Robert Wilson levele Dallas Prattnek, 1968. július 14., in Correspondence and conversations between Robert Wilson & Dallas Pratt 1968–1988, ff. 1–2, Archives Robert Wilson, Columbia University, rendezetlen anyag: „Meglepetten olvasom, hogy ön ezt a darabot »teljesen szubjektívnek« tartja. Szerintem pedig tisztán objektív műről van szó. Tervem részben az volt, hogy olyan színházi tevékenységet mutassak be, amelyben a közönség körülbelül meg fogja tudni előre mondani, hogy vizuálisan mi fog történni – felszámolva a színházra jellemző misztikumot –, hogy őszintébb, közvetlenebb legyek, hogy ezáltal a néző a szavakra, a tartalomra tudjon összpontosítani. Úgy bemutatni a vizuális anyagot, mint egy egyszerű összeadást – 1, 2, 3 stb., legyen eleje, közepe és vége –, és közben az elejét és a végét ugyanazzal az összetevővel (a pohárral) jelezni. Mivel a vizuális aspektus nincs közvetlen kapcsolatban a szavakkal (szó szerinti réteg), csupán ugyanabban a családban van velük (vizualitás és szavak). Úgy terveztem, a vizuális nem lesz sem szó szerinti, sem szubjektív (hogy nem mutatom meg a személyes életemet, problémáimat stb. a nézőnek), sem szimbolikus stb. – csak az, ami, ami ott volt; mindazon alaposan el akartam gondolkodni, ami minket körülvesz […] Azt akartam, hogy a közönség is részt vegyen, de ne érezze magát kényelmetlenül: következésképpen olyan megvilágítást használtam, amely az egész teret megvilágítja, és így a nézőt is a vizuális alkotás részévé tettem. […] Azt az instrukciót hagytam meg a négy személynek, hogy hagyják, hogy a szavak és a struktúra átvegyék az irányítást – csak azért voltunk ott, hogy ezeket az összetevőket működésre bírjuk –, hogy maradjanak tárgyilagosak közben: nem akartam, hogy a darabot »eljátsszák«.”
215 „The most striking image you have created so far, penetrating deeply into an object, was that picture of Baby on the screen. This was positively hypnotic, and so beautiful. One saw an animal as one rarely sees one… The fact that it was unchanging made it possible to experience a Zen effect: one seemed to lose one’s identity contemplating the image so that the subject and object became one.” Pratt, Dallas: Robert Wilson – The Early Years, Columbia Library Columns, 38. évf, 1988/1. (november), 4: „A legtalálóbb kép, amelyet idáig a tárgyba mélyen behatolva alkotott, a Csecsemő képe volt a vásznon. Egyszerűen hipnotikus volt, olyan szép volt. Egy állatot láttunk, ahogy ritkán látunk… Mozdulatlanságából egy zen-jelenséget érezhettünk: mintha elvesztettük volna identitásunkat a képet szemlélve, miközben a szubjektum és az objektum eggyé vált.”
216 Stein, Gertrude: Lectures en Amérique, trad. Claude Grimal, Paris, Christian Bourgeois, 1978, 39–52.
217 „Figures of transformation [title] Bob Wilson seeing in a child, a street event, more impulse than might explain the usual aggressions of authority against the spirit. Blake – »Tiriel – The poem describes the consequences of ‘forming’ a child according to the laws of mechanistic rationalism, imposed all from outside and regardless of the mysterious formative laws of life itself.« »Innate Ideas are in every Man.« Bob taking this child then, the child, deaf explaining himself and ourselves a life’s mythology. Taking impulse, transforming a life, reforming a dream, losing selves in the process of finding source. Jesus – »I am a fisher of men.« Flaubert – »A temperament that leads to thinking of reality as providing illusions that, in return for being described, take on a kind of reality.« Nerval – »A woman that some other life, perhaps showed me, and whom I now remember. »It is what happens sometimes in the illumination of a dream.«” Ms., 81. doboz, f. 5 (l. még az 5. sz. mellékletet): „Az átváltozás alakzatai [cím]. Bob Wilson felléptet egy gyereket, egy utcai látványosságot, ami több impulzus annál, mint amit megmagyarázhatunk azzal az agresszióval, amit a tekintély szokás szerint elkövet a szellem ellen. Blake – »Tiriel« – a költemény egy gyermek »formálódásának« következményeit írja le a racionalismus mechanizmusa szerint, amelyet kívülről erőletetnek rá tekintet nélkül az élet saját, csodálatosan fomáló törvényeire. »Vele született Ideák minden emberben.« Bob tehát veszi ezt a gyermeket, a gyermeket, a süketet, és kibont nekünk és a maga számára egy életmitológiát. Lendületet vesz, átalakít egy életet, megújít egy álmot, elveszíti önmagát, miközben a forrást keresi. Jézus: »Emberhalász vagyok.« Flaubert: »Egy olyan vérmérséklet, amely segít úgy elgondolnia a valóságot, mint egy illúziót, amely gazdagabbá tesz, amely az arról adott leírásért cserébe egyfajta valóságig jut el.« Nerval: »Egy asszony, akit talán egy másik élet mutatott meg nekem, amire most már emlékszem.« Néha ez történik az álom megvilágításában.”
218 81. doboz, címke: Raymond Andrews. George Ashley és Robert L. Swain Jr. levelezése Raymond Andrewsról és a A süket pillantása-beli szerepéről, 1971–1972, George Ashley levele, 1972. január 20.: „It is indeed encouraging that Raymond has by now a written vocabulary of 500–600 words. But, as you point out, he has ‘no real understanding of sentence structure and can do simple sums’, though. I’m sure that his reading level can be raised to a point where he could comprehend simple written sentences so that he could at least qualify for job training. […] I was told by Richard L. Cohen, a 26-year-old deaf man who has the responsible position as a computer systems engineer at the Bell Telephone Laboratories in Whippany, N. J., that he was a volunteer tutor for Raymond about two years ago. In a recent letter to me, he said »After many trying sessions, I was tempted to agree that Raymond is retarded. But his capacity to use his limited vocabulary with sign language tends to indicate that he does have the facilities to improve his education greatly and was simply just not eager to learn arithmetic due to his sterile subculture. I do think that he has a below average I.Q. though«.”
219 „I realized that it was very clear that the lower sounds on the keyboard were being received by the lower part of the body and the higher sounds were being received by the higher part of the body. So I thought about that a lot. Actually, we really could not call him deaf because the body was hearing the sounds – receiving these vibrations of sounds. So, in some sense, the body hears.” Wilsont idézi Bill Simmer: Robert Wilson and Therapy, The Drama Review, 69. évfolyam 1. szám, 1976. tavasz, 100: „Észrevettem, hogy minden egyes alkalommal, amikor a billentyűzeten mély hangokat ütnek le, azt a testének alsó részével érzékeli, míg a magas hangokat testének felső részével. Sokáig gondolkodtam ezen. Valójában nem mondhatjuk őt süketnek, hiszen testével hallja a hangokat –érzékeli a hangrezgést. Vagyis bizonyos értelemben a test képes a hallásra.”