Színre vitt drámák

A színdarabokat viszonylag kevés alkalommal vitték színre. A Gyerekek és katonákat 1981. október 9-én a pécsi Nemzeti Színházban mutatták be Vincze János rendezésében, majd 1994. február 19-én a József Attila Színházban Gaál Erzsébet rendezésében, végül pedig Erdélyi György rendezésében 2000-ben, a MU Színházban. A Síremléket 1978-ban a Népszínház tűzte műsorára Maár Gyula és Iglódi István rendezésében, majd jóval később, 1997-ben a Szárnyak Színháza. Az Élőképeket 1980 márciusában és 1989 novemberében többször is színpadra állította az Universitas Együttest és a veszprémi Petőfi Színházat vezető újító szellemiségű rendező, Vándorfi László. Az „Urbi et orbi” a gyulai Várszínház és a Nemzeti Színház koprodukciójában került színre 1994-ben, majd a Pannon Várszínház és a Pécsi Harmadik Színház együttműködésének keretében 2000-ben. Ezeken az előadásokon kívül, amelyek nagyrészt amatőr produkciók voltak, és amelyeket a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet többé-kevésbé alaposan dokumentált, több amatőr és kísérleti társulatot megérinthettek ezek a darabok, amelyeknek költői szellemisége és kihagyásos dramaturgiája nehezen megragadhatónak tűnt a korszak hivatalos színházai számára. Legutóbb, 2014–2015-ben a HOPPart Társulat vitte színre a Jurányi színházban zenekarral, két női pápával.

Igaz ugyanakkor, hogy Pilinszky saját költeményeinek rendkívül egyedi technikájából merített sokat, és nem dolgozott ki saját dramaturgiát. Főleg a wilsoni színház és a Grotowski-féle kísérleti színházról őrzött emlékei hatása alatt írt. Cselekmény helyett a Passió színeváltozását látjuk, cselekvések sora helyett élőképeket nézünk, dialógusok helyett reflexív monológokat. Mégsem elégséges, ha elmondjuk ezekről a kísérletekről azt, amit minden monográfia megállapít – legfeljebb egy oldalon, és ami alól egy frissebb, 2002-es munka, Tolcsvai Nagy Gábor Pilinszky-monográfiája sem kivétel, hogy tudniillik ezek a drámai szövegek nem érik el a szerző költészeti magasságait és autonómiáját. Hajlamosak vagyunk ugyanis megfeledkezni arról, hogy milyen fontos szerepet játszott Pilinszky – fontosabbat, mint a kor bármely színházi embere – abban, hogy felhívta a figyelmünket a legeredetibb nyugati tendenciákra és arra a színházi gyakorlatra, amely lényegi fordulópontot jelent a színház történetében a színpadi jelenlét és időbeliség, valamint a közönségnek tulajdonított szerep szempontjából. Pilinszky fentebb már idézett esszéi tanúskodnak erről, akárcsak négy színdarabja és a Beszélgetések Sheryl Suttonnal, amelyre később még visszatérünk. A KZ-oratórium és a korábban megjelent esszék a költeményekkel együtt jól mutatják, mennyire érdeklődött Pilinszky, már jóval A süket pillantása előtt is, a színházcsinálás iránt. Ezt a négy darabot színházi módon alkotja meg, ám magáról a színpadról és annak mindennapi gyakorlatáról nincsenek professzionális ismeretei, sosem dolgozott társulattal, nem volt kidolgozott dramaturgiája. Dramaturgiája Simone Weil szövegeiből, kicsit Grotowskiból és főleg a fiatal Robert Wilsonból, nevezetesen A süket pillantásából táplálkozott.

Emiatt érthető, hogy az említett rendezők néhány elemet hozzátesznek színdarabjaihoz: hozzátesznek néhány szereplőt (míg másokat kihúznak), verset, néhány idézetet vagy alakot e négy színdarab valamelyikéből vagy pedig a versekből. Vándorfi László, aki a legtöbbször rendezte Pilinszky darabjait, vagyis az Élőképeket349 és az „Urbi et Orbi”-t, szüntelenül újraírja a darabokat, amikor színpadra állítja őket. Ezek a hozzátételek nem értelmezik újra a darabot, nem adnak lényegesen eltérő olvasatot. Vándorfi a szerző más drámai szövegeiből vett részletekkel és motívumokkal bővíti a szöveg korpuszát. Ez a mindezek ellenére egyáltalán nem elbizakodott rendezői koncepció Pilinszky darabjainak tematikus és dramaturgiai egységére, valamint az egész életmű homogenitására mutat rá. Az apácafőnöknő mind az Élőképekben, mind az „Urbi et Orbi”-ban kulcsfigura. Vándorfi „Urbi et Orbi” -rendezésében más alakok is vándorolnak az egyes darabok között, pl. az Élőképek asztalosa, táncospárja és a nő a zongoránál. Vándorfi a többi szereplővel együtt az Élőképek és a Gyerekek és katonák gyermekeit is színpadra lépteti.350 A kardinális eredeti szerepét egy új szereplő, a kis Jézus-Pápa veszi át, így a fehér pápa kálváriáját kívülről és belülről is láthatjuk, hiszen ez az alak egyszerre idézi meg a gyermekkort és a Pietàt. A Síremlék rendezésében Maár Gyula életre hívja a három lator figuráját, akik megölik a szépséget, széttörik a sírt és az összes ereklyét. A rendezés a darabhoz néhány Pilinszky-verset is hozzátesz, valamint az ostromlott kapuk zaját, az ablakok betörését és tömeget, amely azt üvölti: „Feszítsd meg!”351 A tévés feldolgozásban352 Maár Gyula Törőcsik Marival elmondatja Pilinszky Brontë c. versét, majd az előadás egy mozgólépcsőn ér véget, két színésszel, akik először leereszkednek, majd újra felmennek, amivel Jákob lajtorjáját idézik. Az Élőképekben, Vándorfi László rendezésében, színre lép Sztavrogin, aki mozdulatlanul áll egy pillangószárnnyal a kezében, valamint egy rab, aki előre hajol. Az Apokalipszist idéző lovasok a sötétben lassítva érkeznek Kurtág Alkoholjának a hangjaira, kezükben az attribútumaikat tartják: a kardot, a mérleget és az íjat. Ezalatt egy kántáló hangot hallunk, akár a szentmisén. A jelenet egyszerre idézi fel a liturgiát és az onirikus állapotot. Jobbról Krisztus érkezik, aki a kereszt súlya alatt roskadozik, és halvány fény alatt tántorog.353 A ziháló lélegzés felerősödik, és már nem egy nőnek vagy férfinak, hanem egy gyermeknek a hangját halljuk, amelyben halál, szülés, szerelmi aktus és kínzás keveredik, akárcsak Cieślak hangjában Az állhatatos herceg korábban említett kínzásjelenetében. A fiú és a lány egy-egy blokkba van bezárva, arcukat gipsz borítja: mintha az anyaggal harcoló alakok lennének, még Shaár Erzsébet szobrait is felidézik, amelyek gyakran kísérik Pilinszky szövegeit kiállítások alkalmával vagy a könyvekben.354 A színrevitel ideje, amelyre az Utolsó Ítélet örökkévalósága nehezedik, e szobrok révén válik láthatóvá, valamint az eredeti, írott darabhoz hozzátoldott élőképek sorozatának köszönhetően. Az időtlenségnek illúzióját a wilsoni színház egyik ismert eljárása is megerősíti, vagyis a mozgások és a gesztusok szélsőséges lelassítása, valamint a nagyszámú cselekvés nyomasztó párhuzamossága, amely a befogadást bonyolulttá teszi, arra ösztönöz, hogy értelmet adjunk a látottaknak, amelyet azonban hamar le is rombolnak a további cselekvések, amelyek szintén újabb értelemalkotásra biztatnak.

Az Élőképek programfüzete rámutat a rendezés erőteljes intertextualitására. Megtaláljuk benne Pilinszky egyik apokaliptikus költeményét, egy másik versét, amely az írnok alakjáról szól, valamint a szerző fotóját, az esszéiből vett részleteket és a prológust, vagyis az érintés misztériumáról és lehetetlenségéről szóló jelenetet.

A zene a két rendezőnél elidegenítő hatást kelt: az élőképeket Bach, majd Kurtág zenéje, Chopin egyik keringője, Beethoven Holdfény szonátájának első tétele kíséri (amelyet A süket pillantásában is hallunk). A sírt és a passiót Maár­nál az angol slágerlista vagy a Piramis együttes egyik dala vezeti be: „Szállj, szállj, szállj fel magasra”.355 A tévés változatban ez a dal a hulló hót kíséri, amely egységesen, különbségtétel nélkül fed be fehér színével mindent és mindenkit.

Ugyanakkor e jelentős átalakítások ellenére sem tűnik úgy, hogy ezek a rendezések eltávolodnának Pilinszky eredeti tervétől. A darabok logikája és rugalmas szövete lehetővé teszi a szöveg színházi kiegészítését és azoknak a variációknak a kidolgozását, amelyeket csírájukban már magukban hordoznak. Pilinszky egy levelében, amelyet a Gyerekek és katonák c. darabnak a pécsi Nemzeti Színházban dolgozó rendezőjéhez címzett, maga is arról beszél, hogy darabja nyitott arra, hogy szabadon átdolgozzák.356 Az előző levélben, amelyben alig néhány utasítást adott a rendezéshez, Pilinszky hangsúlyozza, hogy „[a] képeknek ilyen értelemben kényelmesen szépeknek kell lenniük.”357 Ha most eltekintünk A süket pillantása hatásának evidenciájától, akkor is olvashatjuk úgy ezeket a drámákat mint Wilson színházának egyfajta értelmezését, mint a végső kérdések rangjára emelt banalitások interpretációját. Wilson transzcendens, de nem vallásos misztériumaihoz a szó eredeti értelmében vett communio iránti igénye társul Pilinszkynél. Miként azt Pályi András találóan megjegyzi,358 Vándorfi rendezése – Pilinszky nyomán – a vallás közhelyeit kutatja, amelyek a darab mitológiai alapját alkotják (mint Médea mítosza A süket pillantásában). Hozzátesz néhány kulturális közhelyet is, például Beethoven 9. szimfóniájának néhány ütemét, a Dies irae dies illát, Schubert Ave Mariáját Maria Callas előadásában, a kommunista idők ünnepségeit idéző indulót vagy Rodin Gondolkodóját. Vándorfi rendezése teljes dramaturgiai újraalkotás, A süket pillantása onirikus dramaturgiájának megismétlése. Az Élőképek rendezésének koncepciója azon az ötleten alapszik, hogy az előadás fantazmagorikus képsorozata a fiatal lány álomképeiként jelenjék meg359 (a süketnéma vízióinak mintájára), jóllehet időről időre – akár csak beszédhangja révén – a lány behatol saját álmának élőképeibe (ahogy Sheryl és Raymond Andrews is belép a telehold fényénél a kertbe).

349 A Magyar Televízió számára a veszprémi Petőfi Színházzal koprodukcióban 1988-ban felvétel is készült, amelyet a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet őriz (377. sz. jelzet).

350 L. Nánay István: Jelenlét és unalom, Színház, 2000/4, 43.

351 L. Hegyi Béla, Pilinszky János – Maár Gyula: Síremlék, Vigilia, 1978/5, 346.

352 Pilinszky János: Síremlék, rendezte Maár Gyula, készült a Magyar Televízió számára, 1990. 48 perc, elérhető a Petőfi Irodalmi Múzeumban, Budapesten, V00136/1.

353 L. a 8. sz. mellékletet.

354 Pilinszky János – Shaár Erzsébet: Tér és forma, Budapest, Magvető, 1975 (Pilinszky válogatott versei Shaár Erzsébet szoborillusztrációival).

355 Uo., 345.

356 Pilinszky János: Összegyűjtött levelei, Budapest, Osiris, 1997, 449.

357 Levél Vincze Jánosnak, 1981. március 8., uo., 449.

358 Pályi András: Az Élőképek kettős színpadán, Színház, 1980/8, 16.

359 L. Pályi András: Napló színészekről. Reflexív monológ, Színház, 1982/1, 29.