A mesék színrevitele és a vertikális regény

Több színházi költői est bizonyítja, hogy Pilinszky egész életműve, beleértve a verseit és a meséit, mennyire mélyen színpadszerű, vagyis rivaldafénybe való. A költeményeinek és gondolatainak (esszéinek) számtalan színházi feldolgozásától eltekintve a felnőtteknek írott, mégis gyermekek számára játszott „meséinek” rendezéseire szeretnénk ebben a rövid fejezetben felhívni a figyelmet.
A Kolibri Színház 1992-ben vitt színre hét meséje közül hármat, A nap születése c. 1974-ben írott mesét, azután az előadás második részeként a Kalandozás a tükörben c. szöveget, harmadikként pedig az Ének a kőszívű királyról és az Aranymadár c. meséket. A pécsi Bábszínház is úgy gondolta, hogy ez utóbbi mese alkalmas arra, hogy gyermekek számára színpadra állítsák. Versei, színdarabjai, meséi és prózái képesek színpadszerűen megjeleníteni azt a paradox és kibogozhatatlan elgondolást, amelyik Pilinszky műveiben, bármi legyen is azok műfaja, meghatározzák a szerkezetet.

A szerző 1978-as tervében, a „vertikális regény”-ben, a színdarabok születése után egy olyan regény igényét fogalmazza meg, amelyben nincs sem cselekmény, sem pszichologizálás. Ez egy „mozdulatlan regény” lenne, amely hű marad a mozdulatlan dráma weili eszményéhez. Lorand Gaspar, a költő francia fordítója a Hármasoltárhoz írott előszavában elmeséli, hogy mit mondott neki Pilinszky erről a tervéről rövid tunéziai tartózkodása során: „Egy öt-hat éves kislány, egy öreg filozófus, egy apáca, egy fiatal prostituált önéletrajzáról van szó – mondogatta –, és ők mind én vagyok.”360 Az Önéletrajzaim címet kívánja adni ennek a tervének, amelyből végül azok a prózai szövegek születnek, amelyeket a francia fordító „récit”-knek (elbeszéléseknek) nevez: Hármasoltár, a korábban Simon Áron címen megjelenő Szabadesés és Három etűd a bűnről. Pilinszky terve szerint minden szereplő valamilyen módon a szerző alakjával azonos; bizonyos életrajzokat egyes szám első személyben, másokat harmadik személyben, megint másokat pedig a kettő váltakozásával, esetleg dialógusok, szövegfoszlányok formájában lehet megírni. Az individualizmus valóban tarthatatlan Pilinszky számára, hiszen ő valósággal szimbiózisban él az egyén szabadságának Weil által megfogalmazott gondolatával, vagyis azzal, hogy a szabadság nem más, mint az „én”-ről való lemondás képessége. A kreatúrák a hozzájuk tartozó „szereplők”-höz kapcsolt jelsorok révén különböztethetők meg: Ónix Lenke, Ónix Petra, Ónix Beáta, Grant kapitány, Koffein stb. Bán Zoltán András kitűnő elemzése szerint, amíg a mise a mozdulatlan színház mintaképe, addig az evangélium a mozdulatlan regényé, amelyből a pszichológia ki van zárva, és mivel az egyén benne fokozatosan elhallgat, a bonyodalom sem tud kibontakozni, így a cselekmény is ellehetetlenül.361 Nincsenek jelenetek, csak alaphelyzetek, mint a tékozló fiú, a kereszt stb. története. Csak a véletlen juthat szerephez. Ezek a mélységesen paradox alaphelyzetek tehát a költemények után, a színdarabokban és a prózában – azaz a vertikális regény töredékeiben – is visszatérnek. Az első regényterv egy 1969-es interjúban jelenik meg, ám ebből csak néhány töredék valósul meg. Akár a színdarabok esetében, ez a terv is árulkodik arról, hogy egy költő a megfogalmazója: „Reményem egy költőé: az »egésznek« csakis úgy szabad összeállnia, szerveződnie, ahogy egy verskötetnek”362, illetve: „A modern regény joggal akar kitérni a pszichológia és egyfajta történés elől. Igen, de ha ezek elől kitér, akkor vészesen közeledik a lírához.”363 Figyelemreméltó, hogy Pilinszky a regényterv elkészült részleteinek olyan címeket választ, mint Szárnyasoltár, Simon Áron, vagyis olyan címeket, amelyek ismét csak az ikon fogalmát, a portré fixációját, az idő és a kép viszonyát idézik fel.