Az életmű fordulópontja
A Harmadnapon után, 1959 és 1970 között Pilinszky csupán tizenöt költeményt publikál, amelyeket a Nagyvárosi ikonok c. kötetbe illeszt be két esszével és a KZ-oratórium c., a drámai költemény és a lírai darab műfaját vegyítő szöveggel együtt. A háború tapasztalata, amelyet „az évszázad botrányának” nevez, magánmitológiájának absztrakt alkotóeleme lesz. Pilinszky költői nyelve, amely olyannyira sűrű volt már az előző kötetben is, eljut a tömörség határáig. A költő már nem talál többé újabb használható írásmódot, amiről ekkoriban naplójának bizonyos részletei is tanúskodnak. Összegző művet készül írni, és megszületik benne a Summa c., ötvenrészes költemény terve, amelyet végül soha nem fejez be. Ekkoriban írja:
„1964. június 10. szerda
A tegnap éjjel romokban talált. Nem tudok írni többé, legalábbis nem úgy, ahogy fiatalságomban tudtam. Ezzel magányos életem csődbe jutott, de azt is mondhatnám, hogy már semmi sem takarja el, állja el a halálomhoz vezető utat. […] A költészet számomra ezentúl gyötrelmes leckét jelent, nehéz testi munkát és semmi egyebet. […] Mától kezdve nem vagyok költő, csak küszködő igavonó, akinek így kell vezekelnie hiúsága jármában, s kell előkészítenie halálát és szabadságát. […] Jancsi, sivatagos napok jönnek.”18
A naplótöredék itt véget ér, mintegy visszhangozva a május 29-i bejegyzés hiúságról szóló reflexióját: „Istenem, rád hagyatkozom, és anyára. Neki akarom majdan átadni, amit elértem. Úton vagyok, nélküle; szeretnék valamicske ajándékkal megérkezni hozzá. Személyiségem lebontásában, hiúságom, érzékiségem legyőzésében ez a gondolat nagy segítségemre lehet.”19 Szoros összefüggés van tehát a „személytelenség” – a „hiúság”-ban megjelenített én és a lírai én eltörlése –, valamint ama remény között, hogy még lehetséges utat találni az íráshoz.
1971 és 1972 körül Pilinszky költői beszédmódja megváltozik. Három hét alatt megírja a Szálkákat. Beszédmódja fellazul, egyre töredékesebbé válik, de már nem annyira hermetikus. A kritika azonban elfogultnak bizonyul, és híján van az elmélyült elemzésnek, amikor ezt a könyvet és a későbbi köteteket (Végkifejlet, 1973–74, Kráter, 1974–75), a színdarabokat, valamint a Beszélgetések Sheryl Suttonnal (1977) c. művet értékeli. E változás ideje egybeesik azzal, hogy ekkoriban Pilinszky több alkalommal is Párizsba látogat.
18 Pilinszky János, Naplók, töredékek, Budapest, Osiris, 1995, 60.
19 Uo., 58 (kiemelés tőlem). Érdemes összevetni az idézett résszel azt, amit egy más aspektusból, a mitológia szemszögéből mond George Steiner a költő hiúságáról: „Mivel a költő mesterségénél fogva közelít valami felé, résen kell lennie, nehogy túl közel menjen […] tudnia kell, mikor húzódjon vissza, különben, akárcsak Ikaroszt, elemészti egy nála hatalmasabb teremtés, egy a sajátjával összemérhetetlen »Logosz« rettenetes közelsége (a bukott gyönyörök kertjében Hieronimus Bosch költője saját hárfáján roppan szét).” Steiner, George: The Retreat from the Word, in uő: Language and Silence (Essays 1958–1966), London, Faber and Faber, 1985, (1967), 58.: „Being in the nature of his craft a reacher, the poet must guard against becoming an overreacher [...] he must know when to draw back lest he be consumed, Icarus-like, by the terrible nearness of a greater making, of a »Logos« incommensurable with his own (in the garden of fallen pleasures, Hieronimus Bosch’s poet is cracked on his own harp).”