Az életmű útja

Olyan szerző életművéről írni, akit az anyanyelve nyelvi elszigeteltségre ítélt, hálátlan feladat. Mindenesetre a francia olvasónak is, hála a viszonylag nagyszámú fordításnak, egyre több lehetősége van megismerkedni Pilinszky János magyar költő munkásságával.3 A fordítás egyszerre bővíti ki és szűkíti le az eredeti szöveg értelmezésének útjait, hiszen maga is egyszerre értelmezés és elsődleges mű. Az idegen toll alatt született kritikai szövegek még meg is kettőzik az értelmezés folyamatát, mivel fordításokon alapulnak, és olyan kulturális közegben szólalnak meg, amelynek megvan a maga irodalmi kánonja, megvannak a saját – egyetemes vagy a kor diktálta – kérdésfeltevései, függetlenül a szöveg eredeti közegének kérdéseitől. Általánosságban elmondható, hogy a franciaországi és az angliai kritikai művek, valamint a műfordításokat tartalmazó antológiákhoz írott előszók egyaránt rámutatnak arra a sűrítettségre és szikárságra, amely Pilinszky János költészetének sajátja, és amely Hölderlin, Rilke vagy Celan költészetével rokonítják őt. Viszont, ha részletesebb vizsgálat alá vonjuk a kritikai véleményeket, megállapíthatjuk, hogy ezek nagyon is eltérőek lehetnek. Clive Wilmer, Radnóti Miklós magyar költő fordítója, rokonságot keresve a nagy európai költőkkel, azt írja, hogy Pilinszky Celanhoz hasonlóan az „áhítat költői” közé tartozik.4 Egy másik irodalmár szerint Celan „kicsavarta” a nyelvet, mégpedig ugyanazon okból, vagyis a költői véletlen miatt, amely Pilinszky Jánost egy letisztult, szikár és közvetlen beszédmódhoz vezette.5 Ez az egyszerű és látszólag komor nyelv áll e néha túlságosan is általánosító kommentárok középpontjában. Látszólag komor, mivel nem annyira maga a nyelv komor, mint inkább a felidézett képek: a szavak egyszerre világos és gyermeki artikulációja (hangzás, rím, ritmus) csupán még jobban hangsúlyozza a magány magával ragadó képeit és a koncentrációs táborok tárgyi világát.

A költemény – születésénél fogva – ellentmond a történelemnek. Ted Hughes, Pilinszky költészetének legjobb külföldi fordítója szerint Pilinszky hagyja, hogy az érzékelhető világ teljes erejéből nekiütődjön saját testének.6 Ez az ellentmondásosság a fordító számára is tetten érhető. Pilinszky költői nyelve, írja, a kortárs európai költészeten belül anomáliaként tűnik fel. A tiszta és klasszikus lezártság nemcsak egyszerű és ellentmondásmentes, hanem meghitt és ismerős is.7 Hughes ellenáll a kísértésnek, hogy Pilinszky munkásságát Herberttel, Holubbal és Popával azonos kategóriába sorolja, vagyis egy olyan költészetbe, amely nyitott a gyakorlati filozófiák és a politikatörténet felé. Hughes következtetése az, hogy Pilinszky a rokon vonások révén sokkal közelebb áll Van Gogh alakjához, Dosztojevszkij bizonyos vonásaihoz és főleg Simone Weilhez.8

Pilinszky egyik személyes vallomásában olvassuk, hogy a nyelv elsajátításában számára meghatározó szerepe volt egy nagynéninek, aki egy gyermekkori baleset következtében csak nagyon alacsony szinten bírta a nyelvet: így aztán egymástól tanulták meg az anyanyelvüket.9 Költői beszédmódjának átütő erejét jól megmagyarázza és gyakran mitikus fénybe is vonja ez a gyermekkori élmény.

A következő szavakkal kezdi élete elbeszélését Beszélgetések Sheryl Suttonnal c. művében: „Születtem 1921. november 27-én, a Nyilas jegyében. Bal tenyeremről azt mondják, akár egy közönséges bűnözőé lehetne, míg jobb tenyerem vonalai rendre és egyfajta tehetségre vallanak.”10 A bűn témája egész költészetén végigvonul. Mindez Auschwitzcal kapcsolatos élményével magyarázható, és Dosztojevszkij életműve iránti érdeklődésében is tetten érhető, amelyben ez a téma szintén meghatározó.

Pilinszky művei 1939-től kezdve jelennek meg olyan irodalmi folyóiratokban, mint a Vigilia, az Ezüstkor és a Magyar Csillag. 1944-ben besorozzák a magyar honvédségbe, majd az UNWRA németországi táboraiban találja magát, és felszabadított koncentrációs táborokat látogat meg. Ez az élmény meghatározza egész életművét, és egy olyan esztétika alapjává válik, amelynek középpontjában „az évszázad botránya” áll, a szó dosztojevszkiji értelmében: „Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.”11

„Auschwitz ma múzeum. Mégis a vitrinekben fölhalmozott tárgyakon föllelhető ütések és kopások a század, az élet betűi. Örök tanulság… Akik e jeleket »leírták«, sose jutottak el talán mondataik megfogalmazásáig. […] Az isteni kontextusban: legtöbbször más, aki az értéket megéli, s más, aki esetleg megírja. Mit számít? Isten az, s egyedül ő az, aki ír: a történések szövetére vagy a papírra.”12

A táborokban található tárgyak a „század betűi lesznek”13; a hóhér, a bűn és az áldozat fogalma dosztojevszkiji konnotációjukkal együtt Pilinszky magánmitológiájának alapegységeit jelölik. Első, 1946-ban megjelent verseskötete még nem viseli magán ezeket a jeleket, és a benne olvasható költemények még József Attila kései költészetének hatásáról árulkodnak, és egyfajta egzisztencialista kérdésfeltevés hatja át őket. Ebben az időben Pilinszky az Újhold c. folyóirat körül gyülekező költők közé tartozik. Ezek a költők ízlésükben a tömörséghez, a hermetizmushoz vonzódnak. A folyóirat 1948-ban megszűnik. Egészen 1959-ig kell várni Pilinszky második, Harmadnapon c. kötetére, amely kétségtelenül a magyar költészet egyik csúcsteljesítménye, és amelynek fellelhető példányait megjelenése után néhány napon belül el is kapkodják a könyvesboltokból. Schein Gábor,14 felülemelkedve a kötet költői nagyságának pusztán tematikus és formai magyarázatain, úgy fogalmaz, hogy az én metafizikai elszigeteltsége feloldódik a költemények egészében, és így utat nyit a hermetizmus irányába. Itt mégis inkább a személytelenség fogalmát használjuk, amennyiben a hermetizmus kifejezése olyan konkrét költőkre utal, mint például Mallarmé, Ungaretti vagy Góngora, akiknek a költői gyakorlata Pilinszkyéhez képest gyökeresen különböző esztétikákhoz kapcsolódik. Ezt a változást nagyon jól példázza az 1946-ban írt Francia fogoly c. vers:

„Csak azt feledném, azt a franciát, kit

Hajnalfele a szállásunk előtt

a hátsó udvar sűrüjében láttam

lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.

Körülkutatva éppen visszanézett,

S hogy végre biztos rejteket talált:

övé lehet a zsákmánya egészen!

Akármi lesz is, nem mozdul odább.

[…]

Az állatian makogó örömről

A suta lábát ahogy lemaradt,

És semmisülten kuporgott a testnek

Vad gyönyöre és gyötrelme alatt!

A pillantását, azt feledném egyszer!

Ha fuldokolva is, de falt tovább,

És egyre még, és mindegy már akármit,

Csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

Minek folytassam? - Őrök jöttek érte;

A szomszéd fogolytáborból szökött.

S én bolyongok, mint akkor is a kertben,

Az itthoni kert árnyai között.

A jegyzetembe nézek és idézem:

„Csak azt feledném, azt a franciát…”

S a fülemből, a szememből, a számból

A heves emlék forrón rámkiált:

„Éhes vagyok!” – És egyszeriben érzem

a halhatatlan éhséget, amit

a nyomorult már réges-rég nem érez,

se földi táplálék nem csillapít.

Belőlem él! És egyre éhesebben!

És egyre kevesebb vagyok neki!

Ki el lett volna bármi eleségen:

Most már a szívemet követeli.15

Ebben a költeményben, ellentétben Mallarmé gyakorlatával, az elokúciós alany, az én még nem tűnik el, viszont a vers végén a költői beszéd szintjén azonosul a hadifogollyal. A költemény a szív eltűnésének a lehetőségével végződik, hasonlóan Baudelaire Causerie c. verséhez, ahol a szívet „a vadak falták fel” („les bêtes l’ont mangé”). A Harmadnapon c. kötet legnagyobb, Apokrif c. költeményében az én már ennek az univerzális „kreatúrának” a hordozója. Pilinszky nem véletlenül használja a latin szó (creatura) magyaros változatát, hiszen ezzel is az egyetemességet hangsúlyozza:

„[...]

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten

a haragos ég infravörösében.

Így indulok. Szemközt a pusztulással

Egy ember lépked hangtalan.

Nincs semmije, árnyéka van.

Meg botja van. Meg rabruhája van.

[...]

Látja Isten, hogy állok a napon.

Látja árnyam kövön és kerítésen.

Lélekzet nélkül látja állani

árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;

halott redő, ezer rovátka rajza,

egy jó tenyérnyi törmelék

akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,

csorog alá, csorog az üres árok.”

A személytelenségre való hajlam, noha más és más eljárásokban jelenik meg, a többi újholdas költőnél is megfigyelhető, ám a kor hivatalos kritikája, vagyis Lukács György „megsemmisítő” bírálata számára elvetendő jelenségről van szó: „Ha Lengyel Balázs ezt az individualista, elefántcsonttorony-tiltakozást ma akarja megújítani, úgy ez az ország demokratikus megindulásának ignorálását vagy tagadását jelenti, mint a »negyedik nemzedék« [ti. a Nyugat negyedik nemzedéke] lírájának központi témáját.”16 Pilinszky nyelve és a műveiben érvényre jutó esztétikája számára a kor hatalmi diskurzusában nem volt hely.17 Csak a hatvanas években nyílik meg egy olyan recepció e költői nyelv számára, amely képes megragadni e csoportosulás poétikai eljárásaiban az újdonságot, és alapvető hatást gyakorol az elkövetkező nemzedékre.