Rövid kitérő:
Pilinszky János és Pierre Emmanuel

Kutatásaink során eljutottunk a Centre de Recherche Pierre Emmanuelbe (’Pierre Emmanuel Kutatóközpont’), ahol Anne-Sophie Andreu és François Livi, a levéltár gondozói és a Cahiers Pierre Emmanuel c. periodika szerkesztői lehetővé tették, hogy az egyébként igen alaposan katalogizált hagyatékot kutathassuk. Pilinszky János kiadatlan versei, valamint levelek és róla szóló kiadatlan tanulmányok után kutattunk. Pierre Emmanuel fordította az Apokrifet és a Sötét mennyország c. oratóriumot;25 előbbi szöveg Gara László Anthologie de la poésie hongroise-ában 1962-ben, utóbbi a Les Lettres Nouvelles-ben jelent meg Papp Tibor nyersfordítása alapján. Arra is születtek tervek, hogy színpadra állítsák Pilinszky Requiemjét, ám ennek sem a kiadott, sem a hagyatékban található forrásokban nincs nyoma. Semmilyen Pilinszkyvel kapcsolatos anyagot nem találtunk, kivéve Flora Dubosc magánkönyvtárának ajándékozott magyar könyveire vonatkozó utalásokat. A könyvtárban lévő tételek listája nem teljes, néhány könyvet ugyanis még a lista elkészülte előtt elajándékoztak. Emmanuel ráadásul igen kevés levelet tartott csak meg.

Célunk az volt, hogy megállapítsuk, milyen kapcsolat figyelhető meg Emmanuel és Pilinszky költészete között. Vallásos hátterük már első ránézésre is nyilvánvaló hasonlósága megtévesztő lehet. Bár kortársak, költői beszédmódjuk teljesen eltérő: Pilinszkyére a hermetikus sűrítés jellemző, míg Emmanuelére egy lazább struktúra. Cantos c. kötetének versei még messziről emlékeztethetnek a Pilinszkyre jellemző költői beszédmódra. A hatvanas években mindkettejük költészete elhallgat, és olyan időszak kezdődik számukra, amelyben az elnémulással való számvetésük egyetemes értéket hoz létre a háború utáni európai költészetben. Emmanuel ebben az időben két esszékötetet tesz közzé: Le goût de l’Un (’Az Egy íze’) és Le monde est intérieur (’A világ belül van’), valamint munkásságát a válogatott verseit tartalmazó Ligne de faîte (’Hegygerinc’) c. kötetben foglalja össze.26 Pilinszky ugyanekkor azt tervezi, hogy megír egy ötvenrészes költeményt, amely összefoglalja addigi költészetét, ám terve nem valósul meg.27 Hogy kikerüljenek ebből a poétikai zsákutcából, a két költő a zenés műfajokban keresi a megoldást: Pilinszky kidolgoz egy olyan műfajt, amely az oratóriumhoz áll közel, és a Nagyvárosi ikonok verseiben a zene mélyszerkezetét követi, míg Emmanuel fúgákat ír, valamint egy misét, amelyet a párizsi Les Billettes templomban be is mutatnak. Ezt a zenei szerkezetet a dramatizálás különböző, a strófaszerkezetben érzékelhető formái is gazdagítják, akárcsak a polifónia használata, amely a párbeszédes szerkesztés helyébe lép.

Az elhallgatás periódusáról Pilinszky egy Pierre Emmanuelről írott cikkében ad hírt 1967-ben.28 Egy 1968-as írása, amely a Néhány szó a szavakról29 (Quelques mots sur les mots) címet viseli, a minden beszéd mélyén lakozó csendről és az igazsággal szoros kapcsolatban álló dadogásról szól, és két szerzőt említ: Pierre Emmanuelt és Simone Weilt. Pierre Emmanueltől is ismerünk olyan írásokat, amelyek a csendről szólnak: À la limite (’A határon’) a Le monde intérieurből, Ton silence, mon néant (’A te csended, az én semmim’) a Le goût de l’Un-ből, Jacob és La vie terrestre (’A földi élet’). Cosmogonie (’Kozmogónia’) c. kötete is a Silence (’Csend’) c. versével nyit. A reflektált csend nem jelent némaságot. Ez ellen a némaság ellen száll síkra Pierre Emmanuel, amikor verseskötetének darabjait bibliai passzusok parafrázisaira építi fel. Ha összehasonlítjuk ezt a költői gyakorlatot azzal az esztétikával, amelyet Pilinszky a hatvanas években, illetve a hetvenes évek elején dolgoz ki, azt látjuk, hogy a „parafrázis” terminusát némileg különbözőképpen használja a két szerző. Pilinszky esztétikájában nem bibliai passzusok vagy jelenetek parafrázisáról van szó, mint Pierre Emmanuel Évangéliaire-jében (’Evangeliárium’), hanem magának a létezésnek a „parafrázisáról”, ezért „minden kifejezetten vallásos művet – remekművet is – parafrázisnak”30 érez. Pierre Emmanuel költői világát a költői és a vallásos attitűd kibékíthetetlen kettőssége jellemzi. Az ő költészetében hiába is keresnénk a kettő egységét, amelyet Pilinszky költészete magas színvonalon képvisel. A Poigny-ban megtartott nemzetközi találkozón mondott záróbeszédében Pierre Emmanuel eltávolodik Pilinszky művészetfelfogásától, és több „szabadságot” követel a művészet számára.31 Ennek ellenére Pierre Emmanuel verseiben már inkább érezzük, hogy jelen van bennük a „katolikus költő” hagyományos alakja, amelytől Pilinszky maga egy kapcsolatos mellérendelés révén elhatárolódott: „Költő vagyok és katolikus.”

Mindkettejükben közös, hogy azonosítják a költészetet az imádsággal; ezt a jelenséget, egész más szemszögből ugyan, eddig csupán Szávai Dorottya doktori disszertációja vizsgálta.32 Pilinszky Költészet és imádság címen recenziót is ír Pierre Emmanuel válogatott verseit tartalmazó, Ligne de faîte c. kötetéről. Esztétikájukban az imádság egyike az Auschwitz után még lehetséges beszédmódoknak, amely az ekkor már Simone Weil hatása alatt álló Pilinszky esztétikájában a feloldhatatlannal, a „botrány”-nyal kapcsolatos.

Ez a párhuzam alapjául szolgálhatna egy összehasonlító vizsgálatnak; ez a találkozás azonban, esetlegességénél fogva, nem az életmű belső logikájából fakad, és képtelen lenne megvilágítani azoknak a változásoknak a lényegét, amelyeken Pilinszky János életműve a hatvanas években átmegy, és amelyek a hetvenes évekre egy fellazult, töredezett költői beszédmódot eredményeznek.33